2007

Szüleid is mindketten a filmes szakmában dolgoztak…

Valóban, édesapám filmoperatőr volt, elsősorban dokumentumfilmeket és kisfilmeket csinált, édesanyám pedig szinkronrendező volt, úgyhogy én beleestem ebbe a szakmába.

Akkor te azonnal beleszerettél ebbe a világba?

Igen, teljesen, gyerekkoromtól kezdve jártam forgatásokra, korán kaptam fényképezőgépet meg 8 mm-es kamerát. Általános iskolában már én voltam az osztály krónikása, úgyhogy elég korán kezdtem ezzel foglalkozni.

Ezek után simán ment a felvételi a Főiskolára?

Nem tudom, hogy ettől-e, de simán ment. Abban az időben kivételesnek számított, hogy valaki fiatalon kerüljön be a Főiskolára, az volt a koncepció, hogy lehetőleg már valamilyen diplomával, illetve szakmai gyakorlattal rendelkezőket vegyenek fel, érettebb embereket. Én meg érettségi után fél évet a Filmgyárban gyakornokoskodtam, és utána rögtön felvettek. Keresztféléves képzés indult, én voltam a legfiatalabb. 

Illés György osztályába jártál, akiről azóta is ódákat zeng mindenki, akit tanított.

Gyuribácsinak és Zsombolyai Jánosnak volt ez közös osztálya. Illés ugyanis tanárokat is akart maga mellé nevelni, ezért vonta bele Zsombolyait.

Milyen élményeid vannak a Főiskoláról?

A Főiskoláról nekem viszonylag jó emlékeim vannak. Ez az iskola mindenkinek annyit ad, amennyit ki szeretne venni belőle. Végig lehet vinni a négy évet úgy, hogy az ember csak a megúszásra játszik, de sok lehetőséget lehet kapni, amit az ember, ha kihasznál, abból rengeteget lehet tanulni. Mi mondjuk abban az időben eléggé ambiciózusak voltunk, most ezt ritkábban látom, de szerintem ez nem csak generációs kérdés. Mi még tiszta jövőképpel rendelkeztünk, ha valaki a Főiskolára járt, akkor egyértelmű volt, hogy utána bekerül a filmgyárba, vagy a televízióba, és akkor ott operatőrként vagy rendezőként biztosan lesz munkája, ahol megalapozhatja a jövőjét. Ma annyira bizonytalan, hogy valaki hogyan tud elhelyezkedni, tud-e munkát találni, szinte minden egyes filmmel a nulláról kell indulni. Akkor te viszont rögtön bekerültél valahova a diploma után, nem?

Rögtön bekerültem a filmgyárba, és akkor még az volt a gyakorlat, hogy egy operatőr akkor kezdhetett el önállóan dolgozni, ha előtte két-három filmben segédoperatőrként részt vett. Szerintem ez nagyon jó dolog volt, én is először így dolgoztam. Illés Gyuri bácsi készített egy filmet, amiben benne voltam, és ami nagyon jó bevezető volt a szakmába. Aztán volt egy időszak, amikor reklámfilmeket csináltam, a televíziónak is dolgoztam, meg a Pannónia filmstúdióban, ami az egyetlen animációs műhely volt akkoriban; rajzfilmek, és vegyes technikájú filmek készültek itt. Itt készültek az első pixillációs filmek is. Kockánként vettük fel az élő szereplők mozgását, így a végeredmény félig mozgás-animáció, félig élő film lett. Ebből az első Varsányi Feri Irka-firka című filmje volt, amiben ezt a technikát együtt kísérleteztük ki. Ezenkívül dokumentumfilmeket is készítettem, ami azért volt jó, mert az ember nem szakosodott egyféle dologra, hanem mindent kipróbált.

A Meteo elején látható animáció akkor a te ötleted volt?

Nem, az forgatókönyvileg már benne volt, azt Monory Mész András találta ki, de mondjuk van benne olyan dolog, ami az animációs stúdióban való munkámnak köszönhető. Ilyen például az, amikor a főszereplő meghal a kádban, a hajszárító bekerül a vízbe, és áramütés éri. Ahogy az a jelenet meg van csinálva, az egész elektromos villanás, azt én találtam ki, és mivel akkor még nem volt számítógépes utómunka, ezért mindent ott helyben a kamerával kellett elérni.

Hogyan indult a pályádon meghatározó szerepet játszó kapcsolat a Gyöngyössy-Kabay párossal, akikkel 11 filmet készítettetek közösen?

Volt egy alkotói hármasuk Petényi Katival, aki abban az időben a Főiskolán tanított. Vele onnan ismertük egymást, a Barna pedig fölöttem végzett egy évvel. Volt egy tervük egy dokumentumfilmre, ami picit olyan volt, mint a Fotográfia, a dokumentumfilm és a játékfilm között, igaz történeten alapuló, de mégis filmre átírt történet, eljátszatva az eredeti szereplőjével. Az volt a címe, hogy Két elhatározás. Amikor ezt a filmet elkezdték csinálni, akkor felhívtak telefonon, hogy lenne-e hozzá kedvem, nekem pedig volt. A forgatás során valami olyan fajta mobilitással találkoztak a kamera kezelését illetően, amit nem nagyon tapasztaltak előtte. Sokkal kötöttebb kameramozgató technikához voltak szokva, én meg szinte kivétel nélkül kézből dolgoztam a filmben, és valahogy olyan körülményeket igyekeztem teremteni a világítással és minden egyéb technikai feltétellel, hogy lehetőleg minél kisebb kötöttséget jelentsen ez a felvételeknél a szereplők számára. Minél inkább filmes körülményeket teremtünk, annál kevésbé lesz sikeres egy jelenet, annál kevésbé tudja egy nem profi szereplő beleélni magát a szituációba. A filmnek óriási nemzetközi sikere lett, megkapta az év legjobb filmjének járó díjat Németországban, ők pedig rájöttek, így is lehet filmet készíteni. Onnantól kezdve a játékfilmjeikbe is vittek, és oda is tudtuk adaptálni ezt a könnyedebb kamerakezelést. Nagyon jó volt a velük való munka, hatalmas szabadságot adtak nekem, abszolút rám bízták, hogy hogyan valósítom meg a jeleneteket, és ez ritka lehetőség volt.

Ha jól tudom, számodra az újítás volt még fontos…

Igen, ez érdekes dolog. Azt látom, hogy sikeres operatőrök kétféle módon állhatnak egy filmhez: vagy úgy, hogy valaki egyvalamit nagyon jól tud csinálni, és minden filmben azt teszi, ugyanazt járja körül, magas színvonalon, de nekem izgalmasabb az, akit alig ismersz meg a következő filmjében, mert annyira mást csinál; mint egy átváltozó művész, mindig meglep és valami teljesen újat ad. Számomra az a kihívás, hogy amit már egyszer kitaláltam és megcsináltam azt ne csináljam meg még egyszer, hogy máshogy menjek neki minden feladatnak.

Egy időre eltűntél itthonról, külföldön forgattál….

Amikor én a szakmába kerültem, akkor nagyon kivételes dolognak számított filmesnek lenni, sok privilégiumunk volt. Elutazhattunk Magyarországról, útlevelet kaptunk, ha egy film megkívánta, lehetett valutánk, a honoráriumunkat, amit egy kinti filmre kaptunk, azt tarthattuk devizában.  Hihetetlen dolog volt, de nem csak az egzisztenciális része, hiszen egyébként is olyan jelentősége volt a játékfilmnek, hogy ha kijött egy új magyar film, azt mindenki látta, talán nem is illett nem látni. Akkor kezdődött, hogy olyan filmek jöttek be itthonra, amelyek magyar alkotókkal koprodukcióban készültek, és én is elkezdtem ezekben dolgozni kezdetben második kamerán, később önállóan is. Az első nagyobb munkám azonban érdekesen alakult, majdnem, mint a mesékben. Idejött egy holland rendező, aki Magyarországra akart hozni egy filmet forgatni. Már akkor köztudott volt, hogy itthon nagyon sok jó és tehetséges operatőr van, ezért innen szeretett volna választani. Beült a vetítőbe, és napokon keresztül filmeket nézett, többek között az enyémeket is, és úgy keresett meg, hogy egyáltalán nem ismertük egymást. Nem ajánlott neki senki, szimplán a munkám alapján választott ki, ami igazi elismerést jelentett számomra. Ezután sok minden ebből a filmből következett, látták mások is külföldön, és az egyik munka hozta a másikat.

Miért döntöttél amellett, hogy kint maradj dolgozni, itthon nem voltak felkérések?

Amikor kimentem, volt egy nagy törés az állami filmgyártásban, ekkor indult el az a folyamat, ami ma is tart. Illetve nem tudom, hogy ez még az átmenet-e, vagy ez már a végeredmény. Hirtelen identitásválságba került a magyar film, amiből véleményem szerint még máig sem került ki. Addig világos volt, hogy mi a dolgunk. Számos dologról nem lehetett beszélni, de valahogy a film volt az, aminek egy picit többet megengedtek. Mindig egy kicsit ellenzéki attitűddel csináltuk a filmeket, megpróbáltunk mindig elmenni addig a határpontig, ameddig az adott helyzetben el lehetett menni. Ma már nehéz megérteni, hogy annak idején mi számított bátorságnak, mert nekem is volt persze betiltott filmem, egy kortárs magyar irodalmi összeállítás, aminek a Molnár Gyuri volt a rendezője, utólag megnézve azonban nem is lehet érteni, hogy mi miatt nem volt vetíthető. Önmagában az, hogy olyan közérzetet mutatott egy film, ami számukra nem volt megfelelő, elég volt ahhoz, hogy ne kerülhessen adásba. Azok a rendezők, akik erre a fajta filmkészítésre trenírozódtak, a rendszerváltás után marginalizálódtak, hiszen többé nem volt szükség a filmnek erre a társadalmi funkciójára, ugyanis bármit le lehetett írni direktben is.  Azok az emberek, akikkel én előtte dolgoztam, egyszer csak ottmaradtak egy légüres térben, nem készítettek filmet. Az új generáció meg azokat az operatőröket szereti nyilván, akikkel együtt végzett, ha elindul egy fiatal rendező, akkor elindít egy fiatal operatőrt. A külföldi munka nagyon jó menekülőút volt.

1979-től te is tanítottál a Főiskolán, Sándor Pállal innen az ismeretség?

Amikor a Főiskolára jártam, akkor a Sándor Pali egy fogalom volt, talán a legnagyobb vágya volt minden operatőrnek, hogy vele dolgozhasson. Egyedülállóan gondolkodott képben, és olyan sajátos képi világot teremtett, amit más abban az időben nemigen. Akkoriban mindenki mindenkit ismert a szakmában, nyilván ez annak is köszönhető, hogy kevesebben voltunk, meg annak is, hogy a televízió aulájában és a filmgyár büféjében mindenki megfordult. A Palival emiatt már régóta ismertük egymást, és dolgoztam is vele kisebb dolgokban. Amikor azt az osztályt tanítottam, ahova pl. Bollók Csaba is járt – aki az idei filmszemle fődíjasa – volt egy rendezőtanár váltás, és a Palit javasoltam, hogy ő vigye tovább azt az osztályt. Ekkor kerültünk egymáshoz közelebb, azonban az ő és Ragályi Elemér kapcsolata szent házasságnak volt tekinthető, senki nem gondolta, hogy az valaha megszűnhet, és egymás nélkül is csinálhatnak filmet. Pali 18 évig nem készített filmet, aztán elhatározta, hogy mégis nekifog a Noé Bárkájának.  Lehet, emiatt gondolta úgy, hogy friss szemmel akar újra nekilátni, és nem ott folytatni, ahol abbahagyta. Nyilván ehhez az is hozzátartozott, hogy új operatőrt keresett. Nagyon megtisztelő volt, hogy engem választott, örültem neki, és most úgy látom rajta, hogy ő is boldog azzal, amit a vásznon lát, nem bánta meg.

A Noé bárkájáról akkor elmondható, hogy nem csak Sándor Pálnak, hanem Neked is egyfajta visszatérés?

Igen, abszolút, én is így érzem. Abból a szempontból is, hogy ez a film megint nagyon-nagy szabadságot adott, szerettem forgatni, egyfajta örömfilmezés volt. Jó volt, hogy a Pali hagyott röpülni mindenkit, amit kitaláltunk, azt véghez is vihettük, nem éreztük úgy, hogy le vannak nyesve a szárnyaink.

Vajon a reklámfilmes múltad is oka annak, hogy a film eléggé klipszerű?

A Paliban hosszú évek óta gyűlt az energia és a filmkészítési vágy, magába szívta mindazt, ami ezalatt a majdnem húsz év alatt történt a filmkészítésben, sok mindenbe beleszeretett, így a szabálytalanabbul, nem tradicionálisan készített filmekbe is. Benne volt a régebbi filmjeiben is az erre való törekvés, de most talán még messzebbre szeretett volna menni. Úgy érzem, hogy ebben a törekvésben emberére talált bennem, szerintem hallatlanul élvezte azt, hogy milyen bátran el lehet távolodni a kötöttségektől. Eleve úgy indultunk neki ennek a filmnek, hogy legyünk szabadok, minden jelenetet úgy csináljunk meg, ami annak a jelenetnek jól áll, ne próbáljunk meg az egészre ráhúzni egy egységes stílust, húzzuk szét, legyen kócos. Ez önmagában is szokatlan dolog egy filmnél, engem meg külön inspirált is. Sokféle lett a film, de éppen ettől a sokféleségtől alakult ki mégis a saját stílusa. Nagyon izgalmas lett a végeredmény, remélem ezt a nézők is így érzik majd a moziban.